Lennék...

Lennék a cipellőd, kecses lépteidet őriző,

Lennék a fésűd, hajad fényét lágyan simogató,

Lennék a kesztyűd, fagyos szélben melengető,

Lennék a rúzsod, szomjas szádra vágyat húzó,

Lennék a tükröd, szépséged mosollyal kecsegtető,

Lennék a takaród, álmodat csendesen vigyázó,

Lennék az öved, karcsú, ringó csípődet kiemelő,

Lennék a sálad, bársonyos nyakad csókolva átkaroló,

Lennék a párnád, nesztelen szendergésed cirógatva segítő,

Lennék a nyakláncod, el nem engednélek ölelő karjából.

"Takó Tibor"

Vitorlavászon

Komor, sötét, nesztelen feszülő víztükör,
A hold sápadtan, meztelenül bámul rám,
Nem fodroz hullám, simul rezdületlenül,
Oly nyugodt csak lelkem háborog,
Hideg szél sem fúj, fázom a forró éjszakában,
Ott jártam, ott hagytam szabadságom,
Hajnal pírja rám kacsint, mint reménysugár,
Nem didergek, mikor gondolatban odavágyom,
Arcomon tenger sós lehelete, hát visszavár,
Várok, talán a távolban látok egy vitorlavászont.

"Takó Tibor"

Őszintének lenni

Azon gondolkodtam milyen lehet őszintének lenni. Talán csak egy fogalom, mi megfoghatatlan igazából, mégis erények közé emeljük, hiszen jó tulajdonság, dúl benne jó, és rossz, kicsi kettősség, keskeny a határvonal. Mikor tudjuk ezt definiálni, honnan tudjuk, valaki igazán megnyilatkozik nekünk? Talán itt a bökkenő, mert vélhetjük annak, megnyílnak nekünk, mégsem tudhatjuk, valóságalapja igazolható-e. Minden helyzetben elvárjuk másoktól, közben magunk sem közvetítünk teljes bizalmat, mintha összefüggne az elfogadással, igen ebben lehet valami, amíg nem fogadjuk el egymást teljes mértékben a maga kicsinyes valójában, bármilyen kapcsolatról is legyen szó, baráti, ismerős, szerető, addig ennek kicsi a valószínűsége. Kölcsönös bizalom mások iránt, ismét újabb fogalom, pedig még az őszinteséget sem tudtuk konkretizálni. Egyszerű letisztult alap fogalmak összessége, egyik nem létezhet a másik nélkül, sem fordítva. Valóban sokat lehetne filozofálni ezen, sorolni néhány jelzőt, mit ismerünk, mégis egyszerű a válasz. Mi kell, akkor ahhoz, tudjunk bánni érzéseinkkel, merni kimondani, bánni vágyainkkal? Nekem csak egy szó jut eszembe erről, szeretet. Ebben a szóban minden benne van, mint egy ölelésben, ki tisztában van jelentőségével, jelentésével.

Eszembe jutott még erről, áldozat nélkül nincsenek változások. Önzetlenül feláldozni valamit, sosem terhelve későbbiekben sem a másikat, anélkül, hogy tudna róla. Merünk felvállalni, valakit, elhatározást csak, azért mert szeretünk valakit? Jó, vagy rossz döntést hozunk ilyenkor, az csak később igazol minket. Mindenre megkapjuk a választ, még, ha nem is tudjuk értelmezni rögtön azokat. Sosem fogom megbánni, amit megtettem, sokkal inkább azt, amit nem.

"Takó Tibor"

Suttogj álmomban

Nyílj ki, őrjíts meg, zárj karodba.
Hevíts fel, édesíts meg, kábíts ajkaiddal.
Vessz el, gyújts meg, fogadj magadba.
Merülj el, emelj fel, sikíts sóhajomba.
Gyengülj el, ölelj meg, suttogj álmomban

"Takó Tibor"

Édes hajnal

Vágytól égő seb, égek izzó ajkadon,
Gyötör, kínoz, csiklandó szuszogásod,
Áhítva, ködbe, homályba burkolózok.
Akarlak, sóvárogva húzlak magamhoz.
Hevült, izzó testtel, tágra nyílt szemekkel,
Fájjon érintés, fájjon csók, fájjon vágyakozás,
Legyél kedvesem, minden éjjelen,
Ad nekem, mit még senki nem kívánt,
Édes hajnal ölelése altasson minden reggelen.

"Takó Tibor"

Vágy

Gördülő cseppek csorognak homlokomon,
Reszkető lábakkal támaszkodva sorsomra,
Testem nyughatatlan, közel jössz, borzongok,
Csekély távolság, betöltetlen űrt felkavarja,
Gomolygó forróság, gyöngyöző izzás,
Pihenő lélek, fellobbanva életre ébred,
Örvénylő szavak nélkül, némaságban vibrál,
Hajt hév, kitörő szenvedély, érezzem ízét,
Ködbe borít láng, ölelése puhán betakar,
Lágy fény csillan, nedves ajkak szélén,
Felindult, fékevesztett vágyak, gyönyört sarjadnak.

"Takó Tibor"

Az jutott eszembe

Az jutott eszembe, mennyi érték van nyelvünk ékességében, mit elfelejtünk alkalmazni, magunkévá tenni, tudom nem egy szerető kedves, mégis a miénk csak megfelelő türelemmel, kitartással igénybe vehetnénk változatos, csilingelő szépségét, mely lenyűgözően hullámzik, simogat, mikor megérintenek gondolatok, érzések. Hajlamos vagyok kellő tolerancia hiányában elsiklani felette, olykor csapongok, elképzeléseim, felvetéseim között nem figyelve arra mennyi módon fejezhetném ki magam, ahogy formailag sem mindig vigyázok, ne használjak szóismétlést, sok névelőt, helyére kerüljenek vesszők, hangsúlyok. De nézzünk csak egy-két példát, miről is beszélek!
Bármi, bárki kiválthatja belőlünk, valakinek, valaminek megfoghatatlan csodálata, mégis agyunk zegzugos agytekervényei blokkolják kifejezéseink tárházát sokszor, talán, ezért van meg az írásnak, olvasásnak páratlan öröme, mert időt, gondolatokat nem sajnálva, fejünkben ezernyi gondolattal cikázva ölelhetjük át mondandónkat, érzéseinket, észrevételeinket. Nézzük meg hogyan magasztalhatunk bármit, bárkit, minek, kinek szépsége gyönyört vált ki belőlünk. Szép, gyönyörű, pompázatos, bámulatos, elragadó, ragyogó, bájos, csodálatos, elbűvölő, lenyűgöző. Ugye mennyire észt vesztően mesés, nyelvünk sok színűsége?! Valószínűleg néhány alternatíva kimaradt, de nem is szándékoztam hosszú felsorolásba kezdeni, mozgassa meg a ti fantáziátokat is! Vajon, mikor kifejezed magad mennyire jutnak eszedbe kapásból e szavak ízléses, fennkölt formái?
Erről még eszembe jutott valami, felháborítónak tartottam, mikor fülembe jutott hírek suhantak át szürkeállományomon, felvetették, iskolában megszüntetnék a kézzel írás készségét, nyugati mintára mit nem hinném sajátossággá kellene tennünk. Így is eléggé butul már népünk nemzedéke, még ezt is elvennénk saját gyermekeinktől. A számítógép elromolhat, lehet áramszünet, történhet rendkívüli helyzet mivel nem számolunk, vagy egyszerűen csak a szegénység, nyomor, mégsem mindenki engedheti meg magának, bármennyire is elterjedt, hogy számítógépet vegyen. A fiatalok túlnyomó része olvasni sem szeret, magától kezébe könyvet nem vesz, még kötelező olvasmányt se, tisztelet a kivételnek. Ki ebben a hibás, társadalmunk sorvadása, satnyulása, virtuális eszközeink, világháló? Nem hinném ezen múlna, értelmi, érzelmi fonnyadásunk. Aszalódik, zsugorodik szellemiségünk kicsiny országunkban. Ez nem más kérdést vet fel, mint hol a rendellenesség. Alapvetően nézzük meg gyökereinket, ki, mit visz magával az életbe. Iskolából, barátoktól, ismerősöktől, szülőktől kapott értékek. Hoppá! Szülők! Ezen múlik minden, nem is kérdéses. Órákig regélhetnék erről, untatva titeket, mégis meg kell említenem, mert kin múlik egy gyerek, érzelmi, szellemi értékrendje, ha nem a szeretett szülőkön?! Nem kell nagyon mélyre ásni, elég észrevenni, látni, mennyit foglalkoznak szociálisan gyermekeikkel. Sokszor elhűlve látom, agyamba tolul a vér, mikor gyerkőcök mást sem csinálnak, mint gépeznek, a szülő pedig örül ennek, hogy lefoglalja magát, így nem kell különösebb energiát fordítani rá. Itt siklanak el bizony, sokan elbuknak, jövőjüket nincs ki megalapozza, pedig csak kellő szeretet, odaadás kell hozzá, megfelelő értékrendek kialakulásához.
Nem fecsérlem tovább a szót, ismét csapongásba kezdtem, elkanyarodva attól mit felvetettem tartalmilag soraim elején. Kéziféket berántva, pördülök vissza, az eszenciához, mert bizony a magyar nyelv eszencia, ami a miénk, íze van, igen íze mert egyedülálló, csillogó, remélhetőleg ezt soha nem veszi el tőlünk senki, őrizzük meg, ápoljuk, törődjünk vele, s gondoljunk arra mit hagyunk nemzedékünkre a jövőben.

"Takó Tibor"

Márciusi ölelés :)

Bukjunk, s emelkedjünk fel, ússzunk viharok felhőiben,
Érezzük veszély ízét, gyönyörködjünk hegytető fokán,
Merüljünk habokba gyöngyhalászként, szomjasan, levegőtlen,
Féktelenség vezéreljen, sziklák sebezzenek, utak végtelen csapásán.
Heverjünk lázasan, égjen minden porrá, vágyunk hevében,
Takarózzunk ölelésünkkel, megnyugvó, homályos éjszakáján.

"Takó Tibor"

Légy Te

 Légy Te a tenger, s én leszek simogató hullám,
Légy Te a búzamező, s én leszek éltető napsugár.
Légy Te az erdő, s én leszek ölelő szellő,
Légy Te a mező, s én leszek hűs eső.
Légy Te a virág, s én leszek dolgos darázs,
Légy Te az élet, s én leszek szivárványos varázs.

"Takó Tibor"

Ki lehetne

Ki lehetne a legjobb barátom, ha nem a lelkem?
Ő támogat, itatja fel könnyeim, vigasztal, erősít hitemben, és az emberekben.
Aki nincs saját lelkével barátságban, nincs kibékülve önmagával, nem fogadja el a sorsát, nem fakad belülről a békesség, a változásra való hajlam, önmagát pusztítja észrevétlenül. Vakon járva az élet ösvényét, elszalasztva a pillanatot, elfordított arccal, nem létező terhekbe temetkezve.
Nincs annál csodásabb, gyönyörűbb, mikor nap izzó sugarai, az ég könnyei szivárványt varázsolnak két lélek közé, viaduktot emelve, átjárót nyitva egymás létébe, érzéseibe.
Ne rohanj, ülj le, gondolj mosollyal arra, minél több esőcsepp hullik, minél több könny áztat, annál több szivárvány nyílik meg előtted.

"Takó Tibor"