Az jutott eszembe, mennyi érték van nyelvünk ékességében, mit elfelejtünk alkalmazni, magunkévá tenni, tudom nem egy szerető kedves, mégis a miénk csak megfelelő türelemmel, kitartással igénybe vehetnénk változatos, csilingelő szépségét, mely lenyűgözően hullámzik, simogat, mikor megérintenek gondolatok, érzések. Hajlamos vagyok kellő tolerancia hiányában elsiklani felette, olykor csapongok, elképzeléseim, felvetéseim között nem figyelve arra mennyi módon fejezhetném ki magam, ahogy formailag sem mindig vigyázok, ne használjak szóismétlést, sok névelőt, helyére kerüljenek vesszők, hangsúlyok. De nézzünk csak egy-két példát, miről is beszélek!
Bármi, bárki kiválthatja belőlünk, valakinek, valaminek megfoghatatlan csodálata, mégis agyunk zegzugos agytekervényei blokkolják kifejezéseink tárházát sokszor, talán, ezért van meg az írásnak, olvasásnak páratlan öröme, mert időt, gondolatokat nem sajnálva, fejünkben ezernyi gondolattal cikázva ölelhetjük át mondandónkat, érzéseinket, észrevételeinket. Nézzük meg hogyan magasztalhatunk bármit, bárkit, minek, kinek szépsége gyönyört vált ki belőlünk. Szép, gyönyörű, pompázatos, bámulatos, elragadó, ragyogó, bájos, csodálatos, elbűvölő, lenyűgöző. Ugye mennyire észt vesztően mesés, nyelvünk sok színűsége?! Valószínűleg néhány alternatíva kimaradt, de nem is szándékoztam hosszú felsorolásba kezdeni, mozgassa meg a ti fantáziátokat is! Vajon, mikor kifejezed magad mennyire jutnak eszedbe kapásból e szavak ízléses, fennkölt formái?
Erről még eszembe jutott valami, felháborítónak tartottam, mikor fülembe jutott hírek suhantak át szürkeállományomon, felvetették, iskolában megszüntetnék a kézzel írás készségét, nyugati mintára mit nem hinném sajátossággá kellene tennünk. Így is eléggé butul már népünk nemzedéke, még ezt is elvennénk saját gyermekeinktől. A számítógép elromolhat, lehet áramszünet, történhet rendkívüli helyzet mivel nem számolunk, vagy egyszerűen csak a szegénység, nyomor, mégsem mindenki engedheti meg magának, bármennyire is elterjedt, hogy számítógépet vegyen. A fiatalok túlnyomó része olvasni sem szeret, magától kezébe könyvet nem vesz, még kötelező olvasmányt se, tisztelet a kivételnek. Ki ebben a hibás, társadalmunk sorvadása, satnyulása, virtuális eszközeink, világháló? Nem hinném ezen múlna, értelmi, érzelmi fonnyadásunk. Aszalódik, zsugorodik szellemiségünk kicsiny országunkban. Ez nem más kérdést vet fel, mint hol a rendellenesség. Alapvetően nézzük meg gyökereinket, ki, mit visz magával az életbe. Iskolából, barátoktól, ismerősöktől, szülőktől kapott értékek. Hoppá! Szülők! Ezen múlik minden, nem is kérdéses. Órákig regélhetnék erről, untatva titeket, mégis meg kell említenem, mert kin múlik egy gyerek, érzelmi, szellemi értékrendje, ha nem a szeretett szülőkön?! Nem kell nagyon mélyre ásni, elég észrevenni, látni, mennyit foglalkoznak szociálisan gyermekeikkel. Sokszor elhűlve látom, agyamba tolul a vér, mikor gyerkőcök mást sem csinálnak, mint gépeznek, a szülő pedig örül ennek, hogy lefoglalja magát, így nem kell különösebb energiát fordítani rá. Itt siklanak el bizony, sokan elbuknak, jövőjüket nincs ki megalapozza, pedig csak kellő szeretet, odaadás kell hozzá, megfelelő értékrendek kialakulásához.
Nem fecsérlem tovább a szót, ismét csapongásba kezdtem, elkanyarodva attól mit felvetettem tartalmilag soraim elején. Kéziféket berántva, pördülök vissza, az eszenciához, mert bizony a magyar nyelv eszencia, ami a miénk, íze van, igen íze mert egyedülálló, csillogó, remélhetőleg ezt soha nem veszi el tőlünk senki, őrizzük meg, ápoljuk, törődjünk vele, s gondoljunk arra mit hagyunk nemzedékünkre a jövőben.
"Takó Tibor"
